Elevenen él az emlékeimben, hogy gyerekkoromban milyen jók voltak a közös családi étkezések, amelyben a családunk apraja nagyja részt vett. A hétvégenet nemcsak az ételt fogyasztottuk el közösen, de már az ételkészítésben és „sajnos” a mosogatásban is részt kellett vennünk. Még most is havonta tartunk nagyobb családi hétvégéket, és azt gondolom, hogy ez a fajta közös „együttevés” is az egyik oka annak, hogy a családban mindenki számíthat a másikra nemcsak az evésben, de hétvégi, házkörüli munkákban is.
Itthon, szűkebb családomnál is tartjuk ezt a jó szokást. Hétköznap ugyan ritkábban, de minden hétvégén közösen, egy asztalnál, egyszerre étkezünk és az asztalbontás után még nem rohanunk szerteszét a lakásban, hanem tovább beszélgetünk.
Talán éppen ezért is szomorított el az a hír, amit a GFK sajtóközleményében olvastam tegnap délután a Hírextra.hu honlapon:
„A megkérdezettek közel kétharmadában él a gondolat, hogy a főzés összehozza a családot, de közben nemhogy nem főznek együtt, de a családok fele nem is eszik együtt.”
Ma már egyre kevesebben főznek, egyre többen vannak, akik nyűgnek „kötelességnek” tekintik a főzést és inkább rendelnek egy pizzát, minthogy 2-3 órát a konyhában töltsenek. Egyre többen étkeznek gyorsétteremben és egyre többen étkeznek egyedül, vagy ülnek a TV körül és tömik magukba az ételnek nevezett gyorsan összedobott valamit. Azt még el tudja fogadni az ember, hogy egy nagyvárosban a szomszédok idegenként tekintenek a másikra és egyre ritkábban köszönnek egymásnak. Azonban, a GFK által közzétett kutatási adatok döbbenetes dolgot tudatnak velünk: azt, hogy bár az eszünkkel tudjuk, hogy mi lenne a helyes, de arra már lusták vagyunk, hogy tegyünk is érte. Tudjuk, hogy a közös étkezés összehozná a családot, de a 20-59 éves lakosság 50 százaléka magasról tesz erre és nemhogy nem főz, de nem is étkezik együtt.
Itt van egy piackutatási adat, amely akár cselekvésre is késztethetne minket, azonban sok hír között csak salátaként tálalja a média ezt a döbbenetes kutatási eredményt, mert annyi, ennél véresebb, drámaibb hír is van a világon. Pedig egy ilyen kutatási eredmény után kellene a lakosság másik felének, a szociológusok, civil szervezetek egészének, az igazi politikusoknak (nálunk ilyen talán nincs is) egy emberként felhördülnie, összefognia és a sajtóval közösen nevelnie, tudatosítania a szülőkben, hogy ha ez így megy tovább, akkor 15-20 év múlva saját gyermekeink idegenként fognak ránk tekinteni, - ha egyáltalán ránk tekintenek - üres, kihalt konyhánkban.
Igen, én ezért szeretem a piackutatást. Azért mert a piackutatási eredmények, százalékok és ábrák mögött nemcsak fogyasztói csoportok, vásárlói szegmensek, célcsoportok és eladási görbék találhatók. A piackutatási adatok mögött ott van az ember, az egyéni sorsok, amelyek csermelyként csordogálva egy patakká válnak, majd a patakokból folyók lesznek, amely folyók táplálják a társadalom óceánját, amelyben mindannyian létezünk. A piackutatás, a szociológiai felmérések abban segítenek minket, hogy megismerjük azt a társadalmat, amiben élünk és előre jelezzék, ha rossz úton járunk. Ez az egy kutatási eredmény is ezt jelzi. Az egyének egyre nagyobb csoportja rossz úton jár. És ezt csak az ember maga tudja megoldani. Akinek inge az kezdjen el főzni és tegyen azért, hogy minden étkezés egy közös családi ünneppé váljon.
